Az érzékenyebb lelkűektől elnézést a fordításban fellelhető nyomdafestékérzékeny szavak miatt. Hozzáteszem, az eredeti szövegben erősebb a megfogalmazás.
A csatolt kép eredete, hogy a Singapore’s The Sunday Times tavaly nyáron megkérdezte az olvasóit, szerintük mik a legfontosabb, és a leginkább elhanyagolható szakmák.
A válaszadók 71 százaléka szerint a művészek (úgy általában) a legkevésbé alapvető életpályát választották.
Ezen pukkant el Dodd Loomis barátunk és fogalmazta meg a véleményét néhány pontban, de azt hiszem a sort bőven lehetne még folytatni.
A) Egy művész készítette ezt az ábrát
B) Egy művész tervezte azoknak a zseniknek a gatyáját, akik úgy döntöttek, hogy a művészek nem számítanakC) Egy művész tervezte annak a műsornak a díszletét, amit ezek a seggfejek bámulnak esténként miközben a művészek haszontalanságán elmélkednek
D) Egy művész írta azt a zenét, amit ezek a szerencsétlenek hallgatnak, miközben a művészek értelmetlenségén merengenek
E) Művészek készítették a zenét, amit ezek a hulladékok hallgatnak kocogás közben, a művész által tervezett alakformáló rucijukban és meggyőzve magukat, hogy a művészek léte merő bőrpazarlás
F) Művészek szerepeltek azokban a műsorokban, amit ezek a köcsögök néztek mialatt eldöntötték, hogy a művészeknek zéró jelentőségük van és semmilyen értéket nem képesek nyújtani a világnak
G) Egy művész tervezte a számos ujjat is, amit most ezeknek a szarháziaknak küldök, amiért a művészetet „nem alapvetőnek” nyilvánították
Tavaly nálunk is kibújt a szög a zsákból – és azóta is ki-kibújkál -, amikor a különböző területek kiemelkedő és kevésbé kiemelkedő művészei itt-ott szóvá tették, hogy elfogytak a tartalékok, és felvillant a kétségbeesés lámpa.
A kommenthuszárok általános reakciója ismerős, ugye?
“El lehet menni dolgozni!”